De-abia plecaseşi

Să facem un pas spre iubire, spre dragoste. Poate că e totuși prima, deși e sigur că deosebirea nu e foarte clară. Dar în dragoste e mai multă pasiune, în iubire - mai multă înțelegere. Declarație de iubire – Gabriel Liiceanu știa despre ce vorbește cînd a inclus în volumul cu titlul omonim eseuri despre Noica, Monica Lovinescu, Virgil Ierunca, Cioran etc., și nu despre femeile pe care le-a iubit vreodată.

Oricum ar fi, De-abia plecaseși este una dintre cele mai frumoase poezii ale unui sentiment cu toate ambivalențele, dubiile, frămîntările sale. Și e limpede că e vorba, aici, mai ales de ultima strofă. Pînă atunci, o întîmplare, un episod cotidian, prozaic aproape. Tristețea aceea de-ți stinge sufletul e prezentă încă de la început (”De-abia plecaseși. Te-am rugat să pleci.”), dar nimic mai mult. Ea pleacă, îi vedem spatele încrîncenat (”Nu te-ai uitat o dată înapoi!”), parcă nu mai ajunge la capătul grădinii. Și-atunci, versurile nemaipomenite: ”Voiam să pleci, voiam și să rămîi. / Ai ascultat de gîndul cel dintîi. / Nu te oprise gîndul fără glas. / De ce-ai plecat? De ce-ai mai fi rămas?”

Dacă nu înțelegi ce rămîne în liniștea din mine, pleacă dracului, pentru că, de fapt, n-ai fost cu mine niciodată. Poate că e totuși dragoste.

 

Tudor Arghezi

De-abia plecaseşi

De-abia plecaseşi. Te-am rugat să pleci.
Te urmăream de-a lungul molatecii poteci,
Pîn-ai pierit, la capăt, prin trifoi.
Nu te-ai uitat o dată înapoi!

Ţi-as fi făcut un semn, după plecare,
Dar ce-i un semn din umbră-n depărtare?

Voiam să pleci, voiam şi să rămîi.
Ai ascultat de gîndul ce-l dintîi.
Nu te oprise gîndul fără glas.
De ce-ai plecat? De ce-ai mai fi rămas?

Most tegyünk egy lépést a szeretet, a szerelem felé. Talán mégis inkább az elsőről van szó, bár a különbség természetesen nem nyilvánvaló. De hát a szerelemben több a szenvedély, a szeretetben, a megértés. A szeretet vallomása – Gabriel Liiceanu tudta, miről beszél, amikor Noicáról, Monica Lovinescuról, Virgil Ieruncáról, Cioranról stb. írt esszéit vette fel a kötetébe, és nem azokról a nőkről szólókat, akiket szeretett.

Akárhogy is, a Nemrég mentél el az egyik legszebb vers egy érzelemről a maga kétértelműségeivel, kételyeivel, gyötrődéseivel. És világos, hogy elsősorban az utolsó szakaszról beszélünk. Addig egy mindennapi történet vagy jelenet csupán, majdnem prózai. Az a lelket tépő szomorúság már kezdettől benne van („Nemrég mentél el. Én kértelek, menj el.”), de semmi több. A kedves elmegy, látjuk konok hátát („Egy pillantásod sem hozta az ég” – csak így tudtam megoldani, de háttal nehéz pillantani…), mintha sosem érne el már a kert végébe. És akkor a csodálatos sorok: „Mért mentél el? Mért jönnél már felém?”

Ha nem érted, mi maradt a bennem lévő csendben, menj a fenébe, hiszen valójában soha nem voltál velem. Talán mégiscsak szerelem ez.

 

Tudor Arghezi

Nemrég mentél el

Nemrég mentél el. Én kértelek, menj el.

Néztem, ahogy az ösvény veled lejt el,

Aztán már csak a lankadt lóherék.

Egy pillantásod sem hozta az ég!

 

Intettem volna, ahogy távolodtál,

De mi tart itt, ha egyszer távolodnál?

 

Akartam, menj, akartam, itt maradj.

Elmentél, nem gondoltad meg magad.

Nem tartott vissza a szótlan remény.

Mért mentél el? Mért jönnél már felém?

Add new comment

CAPTCHA
This question is for testing whether or not you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.