Grota dragostei

Cîntecel de plimbare

 

Pasul tău pe străzi înguste

Face flamure din fuste

Curul tău, puţin mai sus,

Mă lasă pe gînduri dus.

 

Curul tău şi grota ta

De mine-s alăturea!

 

Pasul tău pe sub castani

Lasă-n urme ani şi ani,

Curul tău săltînd în sus

Niciodată nu-i de-ajuns.

 

Curul tău şi grota ta

îmi sfîşie inima!

 

Ochii tăi de aur plini

Iar îmi caută pricini.

Gura ta cea lobodă

Mă sărută slobodă.

Curul tău şi grota ta

Lîngă inimă stătea'!

 

Pasul tău pe caldarîm

îmi pune-n inimă fum.

Curul tău puţin mai sus

Mă-ntoarce cu josu-n sus.

 

Curul tău şi grota ta

îmi sfîşie inima!

 

Ochii tăi de aur plini

Nu-s furtună, sînt senini,

Gura ta cea slobodă

Mă sărută-n lobodă.

 

Curul tău şi grota ta

N-or mai fi la nimenea!

 

Curul tău şi grota ta

îmi sărută inima!

 

Curul tău şi grota ta,

Curul tău şi grota ta,

îmi sărută inima!

 

Mult timp, Liviu Antonesei era pentru mine un intelectual. Ceea ce și este (văd asta din articolele lui; faptul că e universitar nu m-ar convinge pentru că asta, din păcate, nu mai înseamnă mare lucru); vreau să spun doar că din depărtarea din care mi-e dat să mă uit la el (nici pînă astăzi nu ne-am întîlnit personalmente) mi-a părut doar un intelectual. Iar mie (observație  autobiografică, cum ar spune Péter Esterházy) nu-mi plac intelectualii fără poezie.

Ce eroare! Într-o zi am văzut pe Facebook o postare de-a lui Alexandru Petria cu o strofă din Cîntecel de plimbare pe care eu l-am crezut o poezie întreagă. Atunci, am început să traduc versuri antoneseiene.

Ușurința, nonșalanța, melodia – toate m-au atras. Libertatea, desigur. Pe la noi, în țările astea prigonite, într-un mod oarecum de înțeles, poezia trebuie să fie metafizică, grea, plină de problemele noastre apăsătoare și existențiale. În cultura maghiară chiar și pînă azi sunt mulți care consideră erotica un ceva ușuratic, hilar spre ridicol – marile opere sunt despre dragostea care te ucide. Anna Karenina devine un personaj interesant abia cînd se apleacă pe șine.

Și mie-mi place pasiunea mortală (nu degeaba sunt Ivan Karamazov pe Facebook), dar îmi place și dragostea șăgalnică, trupul pe care-l vrei și care te vrea, care o vrea înainte de tine, care e mai amoral și mai liber.

”Pasul tău pe caldarîm / îmi pune-n inimă fum.” Păi se poate, domnule?

 

Szűk utcákban úgy ficánkolsz,

Lobogó lesz a szoknyádból.

A segged egy picit följebb,

Elgondolkodtat egy csöpp/et,

 

A segged s a szakadékod,

De nekem való hajlékod!

 

Gesztenyefák alatt lépkedsz,

Könnyen elhagysz minden évet,

Ahogy a segged hullámzik,

Cigim lángnyelvet parázslik.

 

A segged s a szakadékod —

A szívemet széthasítod!

 

Szemedben az arany csillog,

Rajtam már a szörnyű billog.

És a szád, a laboda,

Egy szabadság-faloda!

A segged s a szakadékod,

Szívemtől el nem szakítod!

 

A járdán ha végiglépkedsz,

Szívemben gyúl a szövétnek.

A segged egy picit följebb 

Összezavar eget-földet.

 

A segged s a szakadékod —

A szívemet széthasítod!

 

Szemedben az arany csillog,

Nem vihar dúl, tűz egy csillag,

A szád szabad kaloda,

Úgy ellep a laboda!

 

A segged s a szakadékod

Másnak nem jut a kacérod!

 

A segged s a szakadékod

Szívemtől el nem szakítod!

 

 

A segged s a szakadékod

Szívemtől el nem szakítod!

Szívemtől el nem szakítod!

 

 

 

 

 

 A szerelem szakadéka

 

Liviu Antonesei sokáig értelmiségi volt a számomra. És ez persze igaz (a cikkeiből látom, mert az, hogy a iași-i egyetemen tanít, semmit nem jelent, az egyetemen sok csiszolt ostobaság viháncol); azt akarom mondani, hogy abból a távolságból, ahonnan néznem adatik (a mai napig sem találkoztunk személyesen) csak értelmiségi. És nekem (önéletrajzi megjegyzés, mint Esterházy Péter mondaná) nem tetszenek a költészet nélküli értelmiségiek.

Micsoda tévedés! Egy napon aztán feltűnt nekem Alexandru Petria megosztása a Facebookon, s a Sétadalocska egyik szakaszát az egész versnek hittem. Akkor kezdtem Antonesei verseit fordítani.

A könnyedség, a hanyag elegancia, a dallam – minden vonzott benne. No meg a szabadság, persze. Nálunk, ezekben a végzetsújtotta országokban, bizonyos szempontból érthető módon, a versnek metafizikusnak, súlyosnak kell lennie, tele a mi nyomasztó egzisztenciális gondjainkkal. A magyar kultúrában máig is sokan vannak, akik az éroszt könnyelmű dolognak tartják, valaminek, ami a megmosolyogtató és a nevetséges közötti sávban helyezkedik el – a nagy művek arról a szerelemről szólnak, amely megöli az embert. Anna Karenina csupán akkor válik érdekessé, amikor a sínekre hajol.

Én is szeretem a halálos szenvedélyt (nemhiába Ivan Karamazov a nevem a Facebookon), de szeretem a játékos, huncut szerelmet is, a testet, melyet kívánsz és amely kíván, aki nálad korábban akarja már, amely amorálisabb, mint te és szabadabb.

„A járdán ha végiglépkedsz, / Szívemben gyúl a szövétnek.” Hát szabad ezt, jóuram?

Add new comment

CAPTCHA
This question is for testing whether or not you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.