Moartea

”Mai poet ca Eminescu!” Îmi amintesc de entuziasmul unui prieten de-al unui prieten. Nu era, nu cred nici astăzi că este, dar e, oricum, un poet mare. Simt că trebuie să introduc aici diferențierea pe care a făcut-o poetul maghiar István Vas între ”poetul mare” care e mare pentru că e fenomen, și celălalt care nu e fenomen, dar a scris poezia anului. Cîteodată trebuie să ne întoarcem privirea spre cei care scriu mai rar poezii mari și să ne gîndim că din perspectiva imortalității aproape că nu contează deosebirea.

Cu patru luni în urmă, cînd am început să traduc cotidian poezie românească, mi-am adus aminte de această remarcă, și am tradus din Radu Gyr. Iar acum, cînd socrul meu a murit, mi-am adus aminte de acea poezie.

Hangiul e un dialog închipuit între eul liric și acest hangiu, de fapt, desigur, vocea interioară a eului. E o dramă interioară și care ține de cînd lumea: noi vrem să ajungem la o înțelegere amiabilă, viața însă nu ne-o oferă. Apoi, murim.

Hangiul 

Afară-i vânt și-i gol ulciorul. 
- Hangiu smintit, dă fuga iar! 
Vreau vin ca zarea și ca dorul
și cum e jalea de amar. 

El însa-mi toarnă în neștire
un vin adânc cu umbre lungi. 
- Bea! Dulce-i ca o amintire
pe care-o chemi când o alungi. 

Ulcioru-i gol si-afară vântul... 
- Hangiu smintit, dă fuga iar! 
Vreau vin ca bezna, ca mormântul
și cum e moartea de amar. 

Hangiul însă-mi pune-n față
un vin însângerat de vremi. 
- Bea! Este dulce ca o viață
pe care-o ierți când o blestemi. 

 

 

 

Halál

„Nagyobb költő, mint Eminescu!” Emlékszem egy barátom barátjának a lelkesedésére. Nem nagyobb, ma sem hiszem, hogy az, de hát akárhogy is, nagy költő. Érzem, hogy ezen a ponton be kell vezetnem azt a különbségtételt, melyet Vas István tett meg aközött a „nagy költő” között, aki azért nagy, mert jelenség (Ady, Petri), és aközött, aki nem jelenség, viszont ő írta az év versét. Olykor azok felé kell fordítanunk a tekintetünket, akik ritkábban írnak nagy verseket, és arra gondolnunk, hogy a halhatatlanság szempontjából a különbség már nem is számít.

Akárhogy is, most, négy hónapja, amikor a román költészetet szakmányban fordítani kezdtem, eszembe jutott ez a megjegyzés, és fordítottam Radu Gyrből. Most pedig, amikor apósom meghalt, eszembe jutott az a vers.

A fogadós képzeletbeli párbeszéd a lírai én és e között a fogadós között, aki tulajdonképpen persze nem más, mint az én belső hangja. Belső dráma ez, mely a világ teremtése óta tart: mi megegyeznénk, kiegyeznénk az élettel, az élet viszont nem akarja ezt az egyezséget. Aztán meghalunk.

A fogadós

Süvít a szél, üres a kancsó.

— Bolond fogadós, ide hát!

Vágy legyen, édes és mulandó,

Hozd a barna villám borát!

 

De ő játssza a süketet,

Olyant tölt, melyben mély az árnyék.

— Igyál! Emléked édesebb,

Amit letépnél s ami rád ég.

 

Kint fú a szél, üres a kancsó...

— Bolond fogadós, ide hát!

Sötét legyen, mint a koporsó,

És keserű, mint a halál!

 

De ő olyant tölt nekem,

melyet átvéreztek az évek.

— Igyál! Ez az a szerelem,

Mit áldva átkozol: az élet.

Add new comment

CAPTCHA
This question is for testing whether or not you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.