O rugă învolburată

A vorbi despre Goga este pentru mine un lucru destul de tensionant, ca să mă exprim astfel. Traducător cu har al Tragediei omului de Imre Madách, a fost un naționalist fervent – ”a știut pe cine urăște”, s-a exprimat un prieten de-al meu făcînd o comparație cu naționaliștii de azi. Noi, Oltul, dar nici celelalte poezii bucolic-patriotice nu m-au atins în niciun fel (nu mă ating nici cele maghiare de acest tip).

Rugăciune, însă, este o poezie extraordinară, o rugă învolburată, furtunoasă, teribil de frumoasă, pe care a apreciat-o și Ion Negoițescu, liderul Cercului literar de la Sibiu, o mișcare pe care n-aș putea s-o iubesc mai mult. O iubesc de douăzeci de ani, ca pe romanul lui Bănulescu, pe De profundis de Blaga și pe Pribeag în șes… de Arghezi. Or, iubirile mele au cîteodată rezultate vizibile. Iată.

 

Gogáról beszélni számomra meglehetősen áramkeltő dolog, hogy így fogalmazzak. Egyfelől Az ember tragédiája konzseniális fordítója, másfelől lázas nacionalista – „ő legalább tudta, mit gyűlöl”, mondta egy barátom a mai nacionalistákkal való összehasonlításként. Sem a Minálunk, sem az Olt, sem a többi bukolikusan-patrióta vers nem érintett meg (a magyar nyelvű ilyen versek sem szoktak).

A Fohász azonban csodálatos vers, örvénylő, viharzó, iszonyúan szép imádság, melyet Ion Negoițescu is sokra tartott, a Szebeni Irodalmi Kör vezéregyénisége, s ezt a mozgalmat nem is szerethetném jobban. Húsz éve szeretem, mint Bănulescu regényét, Blaga De profundisát, Arghezi zsoltárát. Az én szerelmeimnek meg olykor látható eredménye van. Íme.

 

Zavaros szemmel bujdokolva,

Testemet az út szétcibálta,

Istenem, tehetetlen hullok

Vakító fényed sugarába.

Előttem szakadékok nyílnak,

Ködbe bújik a láthatár.

Én térden feléd kutatok:

Atyám, lelkem már vágyva vár!

 

Keblemet kísértések dúlják,

Érzem, ahogy tépik a szívem,

A forrás vizét felzavarják,

Amelyből eddig ittam-hittem.

Szakíts ki abból a világból,

És bölcs tanácsod is segítsen,

Sokan maradtak el mitőlünk —

Ki segítsen, ha nem az Isten?

 

Fejthessem meg a titkait

S törvényeit az embereknek,

Karomba oltsad erejét

Gyűlöletnek és szeretetnek.

Add nekem a dalt és a fényt,

Mellyel a szeretők szeretnek,

Add a nyári nap sugarát

Gyönge és megfáradt szememnek.

 

Űzd el az én bűneimet,

Hallgassanak végre örökre,

Taníts meg sírni másokért,

Szívemet a részvét elöntse.

Ne saját célomat sirassam,

Azt a rút végzet idomítja:

Egy világ gondja, ó, Atyám,

legyen, mi szívemet hasítja.

 

Legyen enyém a keserűség,

Mit annyi század vágya érez,

A szélfúvást, mi keblemben dúl,

Mindig csak tápláld, sose fékezd.

Régóta nyög sok megalázott,

Hátukat a nyomor tapossa...

Hideglelős fájdalmukat

Hagyd a szívem, hogy eldobogja.

 

Keblembe vihart vess, Atyám,

Érezzem, hogy gyötri a medrét,

Ahogy a kínzó keserűség

Mindegyik húron keserednék;

És ahogy villámló egén

Kék lángoknak zománca villog,

És rézkürt-hangján felrikolt:

Szenvedésünk zsoltára csillog.

 

 

 

Rătăcitor, cu ochii tulburi, 
Cu trupul istovit de cale, 
Eu cad neputincios, stăpâne, 
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii, 
Şi-n negură se-mbracă zarea, 
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte, -orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă, 
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă, 
În veci spre cei rămaşi în urmă, 
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii, 
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite, 
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele, 
Pe veci strigarea lor o frânge, 
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele, 
Ci jalea unei lumi, părinte, 
Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri, 
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră, 
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună, 
Să-l simt în matca-i cum se zbate, 
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă, 
În smalţ de fulgere albastre, 
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre. 

Add new comment

CAPTCHA
This question is for testing whether or not you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.